Maugli megfordítva
Kipling híres történetének, A dzsungel könyvének főhőse - ki ne ismerné? - Maugli, az emberkölyök, aki farkasok között nevelkedett. Számos egyéb legendáról is tudunk, amely szerint állatok váltak embergyerekek nevelőszüleivé. Hogy hitelt adhatunk-e az efféle elbeszéléseknek, az erősen kétséges, hiszen az embergyerek felnevelkedése hosszabb időt vesz igénybe, mint egy farkas egész élete. Fordítva azonban működhet a dolog, és meg is történik nap mint nap szerte a világon. Házi kutyáink nem mások, mint egytől egyig „fordított Mauglik” - állatkölykök, akik emberek között nevelkedtek.
Vannak a világon olyan állatok, amelyek már világra jöttük pillanatában „tudnak” mindent, amit későbbi életük folyamán tudniuk kell majd. Miután a pénzérményi kis tengeri teknős kikelt a homokos parton elásott tojásból, azonnal beveti magát a vízbe és ki sem jön onnét, amíg ivarérett nem lesz. Táplálkozik, vándorol, párzik és a megfelelő időpontban ugyanide érkezik vissza lerakni a tojásait, anélkül hogy erre bárki is tanította volna. Ez persze nem jelenti azt, hogy valójában mindegyikük készen áll az önálló életre. A nősténynek éppen azért kell százával lerakniuk a tojásokat, mert utódaiknak csak elenyészően kicsiny része fogja megérni a felnőttkort.
Az emlősöknél más a helyzet. Újszülöttjeik nem tojásban fejlődnek ki, hanem az anyjuk méhében, ahol biztonságban vannak, viszont a hely és a tápanyag-utánpótlás korlátozott. Az anya itt nem hozhat világra egyszerre több száz utódot, ezért arra a néhányra, amelyik megszületik, igencsak vigyázni kell. Fel kell készíteni őket az életre, nehogy úgy járjanak, mint szegény kis tengeri teknősök. Az emlősök agya jóval fejlettebb, mint az alacsonyabb rendszertani szinten álló állatoké. Életükben igen nagy szerepet játszik a tanulás, és öröklött, ösztönös magatartásformáik nagy részének helyes működéséhez is szükség van bizonyos meghatározott környezeti tényezőkre.
A csoportban élő állatok esetében a helyes viselkedésformák kialakulását előidéző közeg a csapat. Kiváltképp igaz ez a falkában vadászó ragadozókra, hiszen a közös zsákmányszerzés magasfokú együttműködési készséget feltételez. Ahogy az ember sem tud beszélni élete hajnalán, úgy a farkaskölyköknek sem veleszületett képessége az, hogy megértessék magukat társaikkal. A testvéreikkel folytatott hancúrozás és a felnőtt családtagokkal való mindennapos közös tevékenység során sajátítják el fajuk jellegzetes közlésrendszerét, udvariassági szabályait. A játékos, majd később félig-meddig komoly birkózások során megtanulják felmérni az ellenfél erejét, és mivel ebben a korban még nem teng túl bennük az önbizalom, mindig idejében meghátrálnak az erősebb elől ahhoz, hogy ne szenvedjenek komoly sérülést.
A kölyökkutya nem szülei és testvérei körében nő fel, hanem az emberek között. Általában 6-10 hetes korában szakítják el az anyjától és a testvéreitől. Éppen hogy befejezte ilyenkor a szopást, fejlettségét tekintve tehát a másfél és három év közötti kisgyermekhez hasonlítható, aki még alig képes megértetni magát környezetével és roppant fogékony mindenre, ami körülötte történik. Fogadott családjának, s elsősorban az anyát pótló gazdának kell átvállalnia a tanítását, hogy megszerezze a szükséges tapasztalatokat, kialakuljanak benne a megfelelő gátlások, jól működjenek az ösztönei. Nem feltétlenül célzatos oktató tevékenységre kell itt gondolni: az anyafarkas sincs tudatában annak, hogy melyek azok a pillanatok, amikor éppen tanítja a kölykeit.
Ahhoz, hogy megtanulja az emberrel és a többi kutyával való együttélés szabályait, mindenekelőtt arra van szüksége, hogy kapcsolatot teremthessen két- és négylábúakkal egyaránt - többi szinte magától jön. A városi kutyának, amelyet napjában legalább háromszor sétálni visznek, meg is van erre a lehetősége: megszokja a járókelőket, tudja, hogy nem bántanak és fel sem merül benne, hogy támadó magatartást tanúsítson irányukban. Ha rendszeresen szabadon futkározhat a többi kutya között, akkor a fajtársaival szembeni kommunikációban is jártassá válik és nem keveredik lépten-nyomon minden ok nélkül csetepatéba. A séták során a kutya és gazdája között olyan együttműködés jön létre, amely hasonlatos a vadászó falkáéhoz: folyamatosan szemmel tartják egymást és póráz nélkül is „kötelékben" mozognak.
Abban a kutyában, amelyet kölyökkorától kezdve láncon vagy kerítés mögött tartanak - márpedig a legtöbb házőrző így nő fel -, nem megy végbe a természetes szocializálódás folyamata, következésképpen mind fajtársaival, mind az emberrel szemben kommunikációképtelenné válik, viselkedése torzul. Az elszigetelten, rács mögött nevelkedő kutya ellenséget lát minden élőlényben, aki a kerítés túlsó oldalán van. Területvédő ösztöne folyamatos ingerlésnek van kitéve, ráadásul képtelen felmérni az erőviszonyokat, hiszen sohasem próbálhatta ki játékosan az erejét. Ha valamilyen véletlen folytán kiszabadul, az évek során felgyülemlett dühét kitölti az első élőlényen, aki az útjába kerül. Ha az illető történetesen gyerek vagy idős ember, akkor a találkozás akár végzetes is lehet, bár ilyen tragédia szerencsére ritkán történik.
Látható tehát, hogy a kutya egyéniségének kialakulása mindenekelőtt a gazdája kezében van. Sokszor nem is a szakértelmen, hanem inkább a helyes hozzáálláson múlik, hogy mi lesz belőle: az egész világgal haragban álló, ketrecbe zárt vadállat vagy idegenben nevelkedett, de új környezetében is derekasan helytálló „farkaskölyök" - igazi, hamisítatlan „fordított Maugli". |