Európa II.

– A prehisztorikus kezdetek

M. Street dolgozata további – a bedburg-königshoveni koponyával közel egykorú – észak-európai leleteket sorol fel. Ezek: Flixton, Warcock Hill South, Skipsea, Brandesbourton, Hornsea, Deepcar, Broxbourne, Oakhanger Angliából; Leman és Ower északi-tengeri szigetek; Sřnder Hadsund, Klosterlund, Břllund, Vig, Lundby, Barmose Dániából; Löshult Svédországból; Duvensee és Friesack Németországból; Gramsbergen Hollandiából; Neerharen, Sougné, valamint Fond de Foręt Belgiumból.

M. Degerbřl, dán tudós a kutya északnyugat-európai háziasításáról szólva utal a kor (Maglemose-kultúra), maitól eltérő, földrajzi és éghajlati viszonyaira, melyek meghatározóak a lelőhelyeket illetően. Ekkor a Keleti-tenger egy nagy, édesvizű tó volt. Partjait hatalmas fenyőerdők borították. A mai Dánia, Svédország déli része, továbbá Anglia összefüggő részét képezte a kontinensnek. A korszak számos emberi településének nyomait – a geológiai változásoknak is köszönhetően – a tőzegrétegek őrizték meg számunkra. Az ásatások során tízezrével feltárt állatcsontok között viszonylag kevés a kutyacsont. A vizsgált anyag többségében fiatal, félév körüli egyed maradványa. A feltört koponyák, csöves csontok és metszésnyomok étkezési célú felhasználásra utalnak. Az osteológiai anyag méretben, fejhosszban és alakban is jelentős eltéréseket mutat. Vagyis a kis és közepes termetű populáció széles skálájával találkozhatunk. Érdekes, hogy a koponyacsontokhoz és mindig erős fogazathoz képest a kevés fellelt végtagcsont már-már gracilisan könnyű. A Maglemose-kultúra kutyái közül a nagyobbakat egyes kutatók farkasnak vélik. Degerbřl összeveti a vizsgált anyagot a hasonló felépítésű és nagyságú eszkimó kutyával (canis familiaris inostranzevi alakkör), és a finn elkhounddal (canis familiaris palustris alakkör). Megállapítása szerint a mai ebek ősei kevésbé tömegesek, s agykoponyájuk is keskenyebb és laposabb, mint az utódoké, sőt az európai farkastól is elmaradnak e tekintetben. Ezek az ebek tehát, már egy hosszabb domesztikációs folyamat eredményeként jöttek létre, s már nem tekinthetőek a farkas közvetlen utódainak. Hivatkozásában a hozzávetőleg 1000 évvel korábbi Star Carr-i lelet magasabb kutyái is a korábbi háziasítást igazolják.

A hozzáférhető magyar szakirodalomban Matolcsi János foglalkozik részletesen a volt Szovjetunió vonatkozó régészeti leleteivel. Megállapítása szerint több esetben kétségesek a közölt eredmények. Nem vitatja viszont a Finn-öböl közelében lévő Kunda tőzegrétegének anyagát. A 15 egyedet felölelő 36 kutyacsont már szélesebb körű ebtartásra vall. Mivel a Kunda-kultúrát a Nyugat-Baltikumban elterjedt Maglemose-kultúra keleti megfelelőjének tartja, feltételezi, hogy a kutya ez irányú térnyerése e műveltség terjeszkedésének következménye. Így lehetséges, hogy Észtországban a mezolitikus és neolitikus lelőhelyek mindegyike, Lettországban pedig több mint fele tanúskodik kutyatartásról. A fejlődés ugyanakkor nem folyamatos. A késő neolitikumban, e térségben, a kutya jelenlétét bizonyító leletek megritkulnak. Történeti-tipológiai jelentőségűnek írja le a Ladoga-tó parti két és a Bologa-tó parti egy leletet. Ezek régészeti anyaga neolitikumra mutat. Anucsin a Ladoga-part kisebb kutyáját a palustris, nagyobb egyedét az inostranzevi típusba sorolta. A Bologa-parti lelet közepes nagyságú ebét, mely kisebb juhászkutya nagyságú volt, s alkatát a dingóéhoz találták hasonlónak, a putiatini típusba különítették el. A háziasított kutya elterjedése – az eddigi leletek tükrében – kelet-európai területen mind a bronz-, mind a vaskor idején jelentősen elmarad a már tárgyalt nyugat-európaitól.

Összességében, a keleti szórvány előfordulás ellenére, bizonyosak lehetünk abban, hogy a neolitikum korai földműves közösségei – a letelepült életmód következtében is – a canis familiarisnak már több helyi „fajtájával” dicsekedhettek. Nem kétséges az sem, hogy a létfenntartásban még mindig jelentős szerepet betöltő vadászatnál ezek az ebek a vad felkutatásában, hajszájában és elejtésében fontos szerepet töltöttek be. Valószínűsíthető, hogy ekkortájt kezd feladatukká válni a teherhordás (első szánhúzók!). S természetesen őrzik az ember szállását, beleértve az első háziasított növényevőket is. Innen vezet az út az első pásztorkutyák kialakulásához. És szükség esetén maguk is az ember táplálékául válnak.

A Kr.e.: IV. évezred táján beköszöntő technológiai forradalom, a réz, majd a bronz használatának általánossá válása sokszínű, különböző rétegekre tagozódott társadalmat eredményez. A specializálódott igények a háziasított ebbel szemben is jelentkeznek. Tévedés lenne azt hinni, hogy a fajtatenyésztés magas-kultúrákhoz kötött jelenség.

Sajnálatos tény, hogy a fennmaradt ábrázolások, csakúgy, mint majd később az irodalmi források is, egyenlőtlen képet mutatnak. A vezető réteg kutyái (elsősorban vadászebek) viszonylag már korán jól reprezentáltak, a népesség egyre nagyobb részét kitevő termelők állatai (például pásztorkutyák) viszont alig, vagy egyáltalán nem ábrázoltak.

A késő neolitikum és a bronzkor még a folyamat kezdete. A témaválasztásban a vadászat ábrázolása dominál. E körből három jellemző svédországi sziklarajz emelendő ki. A Hässleberg, Bohuslän lelőhellyel jelölt mű kutyákkal végrehajtott szarvasvadászatot ábrázol. A büszke, agancsos bikát már körülfogták a hosszú lábú, spicc típusú kutyák. Mögötte (a képen fölötte) a pajzsos, kardos vadász áll. Mellette a földön fejszéje (?), amivel majd elejti a kimerült gímet. Feljebb (a háttérben) két szán. Az egyik ebekkel rakva. Ezeknek tehát, vadászó társaiktól eltérően, a zsákmány hazaszállítása lesz a feladatuk. A másik szán egyelőre üres. A sziklarajz egyértelmű és hű beszámoló. Nem vitás, hogy már más ebet használ az ember a vadászatra és mást a szállításra. Ez még nem feltétlenül más „fajta”, de már funkcionális szelekció tanúi vagyunk. S innen egyenes az út a fajtatenyésztés irányába.

A Ryland, Bohuslän lelőhelyű munka vélhetően rituális jelenetet ábrázol. A gördülő, spirálkerekű kocsi valószínűsíthetően Napszekér. Felette (mögötte) hajó (vagy szán?), emberalak (isten?) és kutya. A Napszekér előtt akrobaták(?). A jelenet tartalmából vélelmezhető, hogy az eb korai mitikus jelentéshordozó alakjában került megörökítésre.

A Litsleby, Bohuslän jelzetű sziklarajz együttes három méter magas lándzsavető férfija később került bevésésre, mint a többi alak. A datálást a harcos vonatkozásában segíti, hogy a hajítófegyver jól ismert bronzkori típus. Az emberalak bal vádlijával érintkezésben, valamint jobb oldalán, az alsó lábszár magasságában állatalakok láthatóak. Előbbi valószínűsíthetően kutya, utóbbi esetében ez kevésbé állítható. Az ábrázolás nem mutat egységes kompozíciót, egymástól független vésetek halmazának tűnik. A kutya megjelenítése ebben az esetben „csupán” a bronzkori ember szubjektív megnyilvánulása, melyből nem megállapítható, hogy a simogató szeretet, vagy a sütögetni kívánó étvágy ihlette az alkotást.

Dél-Európában jóval később, a Kr.e.: VIII.-VII. században keletkezett, a bulgáriai, rabiskai barlang vadászjelenete. A gyanútlan zsákmány megközelítését a vadászok Afrikában ma is gyakorolt álcázása segíti. Az íjas, lándzsás vadászokat kutya követi.

Fejlettebb az egyidejű Szardíniai kultúra. A bronz kutya és az ugyancsak bronz, szarvasba csimpaszkodó, nyakörves vadászkutya már előrevetíti az első európai archaikus kultúrák megszületését. Albániai, vaskorszaki sziklafestmény pedig már lovas szarvasvadászatot ábrázol kutyákkal. A lovas vadászat szükségszerűen feltételezi erre a célra tenyésztett és tanított hajtóebek létét. Ők már a későbbi, görögök által kedvelt kopók elődei.

A prehisztorikus kultúrtörténeti utazás nem fejezhető be a korszak kutyáinak morfológiai alapú besorolásának összefoglalása nélkül.

A Bologa-parti, Putyatin herceg birtokán talált, lelet a leíró tudós nevét is magába foglalóan a Canis familiaris putiatini (Studer 1906) nevet kapta.

Az Európa-szerte elterjedt, a svájci cölöpépítmények ásatásainál feltárt tőzegkutya, a spitzek őse, leírója után a Canis familiaris palustris Rütimeyer nevet nyerte.

A lajkák, szánhúzó és eszkimó kutyák ősének tartott eb fosszilis maradványait a Ladoga-tó partján A. Inosztrancev régész tárta fel. A kőkorszak végi lelet hivatalos neve így: Canis familiaris Inostranzevi.

A középnagy, nagy juhász- és vadászkutyák alakköre a Canis familiaris matris optimae (Jeitteles 1877) név alatt került leírásra L. Jeitteles osztrák zoológus által.

Az agarak, kopók ősének európai egyede, melyet Leineri tárt fel a Boden-tó környékén, és Studer írt le, a Canis familiaris Leineri (Studer 1901) alakkörben nyert meghatározást.

Középnagy őrző-, terelő- és vadászkutyák paleoarktikus nagy csoportját alkotják a Canis familiaris intermedius (Woldrich 1878) alakkörbe tartozó fossziliák. Lelőhelyeik Ausztria, Csehország, Nyugat-Európa és a brit szigetek.