Ebek harmincadja

A kutya, és ami mögötte van

Megpróbáltam témakörökbe rendezgetni a mondókámat. Valahol a fajtatiszta kutyák e világra keveredésétől, vagyis a tenyésztéstől kezdve öt stáción keresztül növelném a Nyájas Olvasó adrenalinszintjét. Eme öt tervbe vett stáció – hacsak közben el nem visz a Vak Dudás, az Ezergidás Kecske – a már említett tenyésztés, a show-munka-hobbikutyázás valamint az ún. egyesületi élet lesz. Csermanek/Kádár elvtárs azt mondta, hogy pusztán a gyónásért teljesen felesleges templomba járni, hiszen van annak kommunista megfelelője, ti. az önkritika. Nos, a hatodik téma a saját hibáim közkinccsé tétele lett volna, ám ezek nagy száma a fejezetek közti egyenletes eloszlatásra sarkallt.

Már azt se könnyű definiálni, hogy kit nevezünk tenyésztőnek. Tenyésztőket és szaporítókat (megélhetési kutyásokat) szoktak megkülönböztetni, előbbieket a szakmai öntudat aztán tovább differenciálja (akinek egy-két kutyája van, akinek a kölykei legalább három generációig nem rendelkeznek saját tenyésztésű ősökkel, stb.stb., az nem tenyésztő). Én úgy gondolom, hogy akinek egyetlen szukája van, és azt egyetlenegyszer fedeztette egész élete alatt, már az is tenyésztő, legalábbis abban az értelemben, hogy tenyésztőként kellene viselkednie. Ez három egészen egyszerű aspektus figyelembe vételét jelenti, nevezetesen a saját kutyájáét, a születendő kölykökét és a fajtáét.

A tenyésztők általam ismert túlnyomó többsége, engem is ideértve, tulajdonképpen belesodródott egy olyan állapotba, amelyet előzetesen egyáltalán nem tervezett magának, és amelyről jószerivel fogalma se volt azelőtt. A hosszú mosolyszünet után, amely első kutyámnak e földi siralomvölgyből való távozását követte, csupán a Serpico c. filmben látotthoz hasonló kis bobtailt szerettem volna. Egy bobtail nem bobtail, lett hát kettő, majd bélyeggyűjtéshez hasonló ámokfutásba kezdtem, ami a kutyákat illeti, de szaporulatra pont annyira volt szükségem, mint egy púpra a hátamon. A millió és egy fajta közül, ami nekem tetszett, az egyikkel, legalábbis kiállítási szempontból, szerencsésen alakultak a dolgok: ez volt a pireneusi hegyikutya. Az első sikerek után jöttek a többiek, észre sem vettem, már ott álltam, tizenegy kiskutyával a nyakamon. Azt a szót, hogy „szerencse”, most és a továbbiakban is csupa nagybetűvel kellene leírni, így: SZERENCSE. Az amerikai hadsereg jelmondata – vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse – nyugodtan lehetne az állattenyésztés jelszava is, mind az indíttatást, mind a kivitelezést tekintve. Lehet valaki mégoly kiváló kinológus, ismerheti mégoly alaposan a genetikát, tervezhet matematikai korrektséggel, ha nincs szerencséje, nem lesznek kiemelkedő kutyái. Beszélgettem régebben egy német juhászossal. Foghiba, diszplázia ezen a szinten? Uram, ami a fajtában jó eddig volt, az ezekben a kutyákban benne van, mondta gyermeki őszintétlenséggel. Hát sajnos, nem biztos, hogy benne van. A diszpláziáról, mármint a csípőizület rendellenességéről különösen német juhászkutyákat illetően, egyenlőre hallgassunk mélységesen, de félő, hogy más, akár a fajtára nem jellemző anomáliák lehetősége sem zárható ki, éspedig egyetlen kutyafajtánál sem, teljes bizonyossággal. Somogyi János barátom, a Somogyvári Vitéz bullmasztiff kennel, abszolút méltán elismert tulajdonosa mondta, hogy képesnek kell lenni akár többször is, akár a nulláról is újra kezdeni.

A teória, tehát az elmélet ismerete nélkül nem szabad praxist, gyakorlatot folytatni. Sebtében megpróbálom összekotorni, mi az, amit illendő volna tudni, mielőtt az ember kutyatenyésztésre adja a fejét. Illendő nagy vonalakban ismerni a kutya anatómiáját és élettanát. Ismerni kellene a felnőtt és -kölyökkori betegségek zömét. Alapfokon ismerni kellene az öröklődéstant és a szülészetet. A fajtát viszont NAGYON kellene ismerni. Nem csak a standardot – erről alább beszélünk még –, hanem az állományt, annak kiemelkedő példányait ősöstől, utódostól, itthon és külföldön, különös tekintettel a fajtagazda országra. 2(Ha valaki ún.„kocatenyésztő”, vagyis egyszer, egészségi okokból szeretne csak almot, a minimum, hogy keresnie kellene olyan embert, tenyésztőt, bírót, aki fenti ismeretekkel feltehetőleg rendelkezik, és tanácsot kérni tőle.)

Amikor a szerencse szükségességét felvetettük, hozzátettük, hogy erre a KIEMELKEDŐ egyedek létrehozásához van szükség. Szakmunka végzéséhez elég a szakma alapos ismerete, a műalkotáshoz azonban ennél többre van szükség. Klasszis kutyát létrehozni bizonyos értelemben művészet. A szerencsén kívül két, tulajdonképpen megfoghatatlan és definiálhatatlan dologra van hozzá szükség: érzékre és koncepcióra. Utóbbi stratégiailag, előbbi taktikailag elengedhetetlen.

A tenyésztő a fajta teremtője, fenntartója és alakítója. Bizonyos értelemben a fajtát illetően a közízlés formálója. Tudnia kell, mi felé akarja a fajtát fejleszteni, sejtenie kell, hogyan érheti ezt el.

Mindezeknek így kellene lennie. Ami van, sajnos fentieknél némileg differenciáltabb.

A leggyakoribb, hogy a tenyésztőnek (a megélhetésiekről lentebb ejtünk szót) van valamennyi szukája, egy-két kanja (vagy ismer olyan kant, amivel szívesen fedeztet). E kutyák megkapták a tenyésztéshez szükséges minősítéseket, nem ritkán ezeknél jóval többet – hogy a különböző, kiállításokon szerzett címeknek-minősítéseknek mi a jelentése és az értéke, arról a show-kutyázásról szóló részben beszélünk majd – , kéznél vannak, nincs velük különösebb agymunka, sem gond, olykor-olykor a tűrhetőnél valamivel jobb minőségű utódokat produkálnak. A tenyésztő szívének ,mindegyik kedves, ezért mindegyiket szaporítja, „vonalakról” beszél, elképzelése a jövőt illetően az elhullások pótlására korlátozódik.

Kevesebben vannak, de vannak, akik ad hoc tenyésztenek. Tudják, vagy sejtik, hogy mit szeretnének, vidámak és kísérletező kedvűek. Napóleon oroszországi hadjáratát megelőző gondolatából (on s’engage et puis on voit, vágjunk bele, aztán meglátjuk, mi lesz) kiindulva vegyespárosokat hoznak létre, a dolog természetéből következően gyakran az eredmény is a nagy előd említett hadjáratának az eredményére hajaz.

Még kevesebben vannak azok, akik ismerik is, szeretik is a fajtájukat, elképzeléseik is vannak, de racionálisak. Felmérik (elgondolják) a lehetőségeiket, majd lépésről lépésre, ennek az elgondolt körnek a végső határáig megvalósítják azokat. Homogén, jó színvonalú állomány jöhet így létre, amelytől továbblépni viszont új utak keresése nélkül nem lehet.

Végezetül vannak természetesen az összlétszám töredékét kitevő (Harcsás Márta megfogalmazása szerint) nagy tenyésztők. Sokuk fajtája bírája. Sok kiváló, néhány klasszis kutya kerül ki tőlük (igazán kiemelkedő kutya csak egy-kettő, ha szerencsés, néhány adatik meg egy embernek az életében). Kiváló kutyát, mivel egyenletes, jó színvonalon dolgoznak, szoros szelekcióval, könnyű tőlük vásárolni. Klasszis kutyát már nem (talán kant könnyebb). A klasszis kutya a jövő záloga, azt mindenki (én is) szereti magánál tartani. Sast csak sasok nemzenek, mondta Farkas Laci bácsi, az Aranyvölgyi Őrség német juhászkutya kennel atyja.

Sebtében ezek a típusok jutottak az eszembe szisztéma szerint. A tenyésztett fajták száma szerint, embernek-állatnak az érdekeit egyaránt figyelembe véve az lenne a kívánatos, hogy a tenyésztő egyetlen fajtával foglalkozzon. Ahhoz, hogy eredményeket lehessen elérni, azokat rögzíteni lehessen, pláne a teljes fajtát befolyásoló mértékben, bizonyos eblétszámra szükség van (5-10 szuka). Ha még ehhez kanokat, kölyköket is hozzáadunk, láthatjuk, hogy van egy maximum, amelynél több kutyával az ember nem tud egyénileg foglakozni. Már egy kettes szorzó is a két komponens (ember, kutya) valamelyikének az elhanyagolását eredményezi.

Egészen a közelmúltig én is két fajtát próbáltam tenyészteni (pireneusi hegyikutyát és fila brasileirot). A fila rovására, a lehető legkisebb rosszat remélve okozni, hogy tegyek egy erőszakot a magyar nyelven, kievickéltem a dologból (kibicnek semmi sem drága, mondaná erre Uwain, a fila kanom és Lynet, az ő barátnője), de jól tudom utólag, hogy oltári nagy felelőtlenség volt abba, úgy belekezdeni.

Előbbiek ellenére két fajta, ha nagy a család, és sok a munkás kéz, elviselhető. Létezik azonban egy jóravaló, szerető tenyésztőtípus, a lepkegyűjtő. Megfelelő anyagi háttérrel, nem ritkán szakismerettel felvértezve megveszi, ami megtetszik neki. Nem feltétlenül kölyköket, laikus kézben levő idősebb kutyákat is, meglátva bennük, amit az amatőr nem lát meg. Kiállítások sztárjai lehetnek ezekből az állatokból, szaporodhatnak is, szép utódok is származhatnak tőlük, egyetlen kifogásom a dologgal szemben, hogy ez nem nevezhető tenyésztésnek. Sem a történet eleje, sem a vége nem az én érdemem: átutazó vagyok, Bereményi halhatatlan kifejezésével élve a fajtában, nem több.

Vessünk most egy pillantást a „szaporítók”-nak csúfolt megélhetési kutyásokra. Már amikor leírtam azt a szót, hogy „megélhetési”, megbántam. Meggyőződésem, hogy ne mondjam, rögeszmém ugyanis, annak ellenére, hogy nekem még nem sikerült, hogy a kutyatenyésztésből, akkor is, ha az ember magas színvonalon és tőle telhetően lelkiismeretesen és jól csinálja, meg lehet élni. Nem fényesen, de valahogyan meg.

A gyakorlatban azonban, mondanunk sem kell, nem a magas színvonal és a lelkiismeretesség dominál. A jobbik eset, ha valaki kartotékoz. A divattrendeket követve szukákat vásárol, ezeket – alomért vagy néhány kölyökért – továbbadja, vagy kiadja tartásra. A megszületett almokat nyilvántartja, adminisztrál, hirdet, majd kasszíroz, távol maradva piszoktól, gondtól, költségektől.

Az általános a mocskos (szó szerint és átvitt értelemben is) kutyagyártás. A mindenkori divat itt is irányadó. Strapakancának használt szukák sokasága tengeti nyomorúságos életét falatnyi ólakban, két egyszerű feladattal megbízva: a lehető legnagyobb számú kölyök megszülésével, majd gyors eltávozással az örök vadászmezőkre. A megvásárolt kölyköt dömpingáron házhoz szállítják (amiről az ember nem tud, pl. a „tenyésztés” körülményeiről, az számára nincs), vagy kereskedőnek adják el.

És ezek még csak a törzskönyvezett, fajtatiszta kutyák voltak. Itt vannak rajtuk kívül a fajtatisztának hirdetett, ún. törzskönyv nélküli valamik. Majdnem ingyen, attól függően elnevezve, hogy kicsinyek mihez hasonlítanak.

Vevőkről, árakról majd később. Arról a botrányról, amit magyar kutyatartási kultúrának mernek nevezni, sokkal később. Addig azonban, amíg a magyar ember a kutyavásárlást összetéveszti a Lidl féláras termékakcióival, ne is reméljük, hogy mindez egy jottányit változni fog.

A háromszázvalahány, FCI által elismert kutyafajta közül mindig van divatosabb, és kevésbé divatos. Ez attól kezdve, hogy éppen milyen kutyás filmet vetítenek a moziban, az éppen uralkodó közhangulattól, külföldi divattól kezdve sok mindentől függ. És függ, csak ezt valahogyan nem akarják észrevenni, ahogy az előzőekben elmondtuk, a TENYÉSZTŐTŐL. Minden, ismétlem, minden kutyafajtából lehet olyan egyedet tenyészteni, amitől az emberek kedvet kapnak a fajtához. Ehhez kell az úgyszintén már említett érzék, valamint a megfelelő bemutatás a lehető legtöbb fórumon: média, Internet, kiállítás, stb.

Elméletben egy kutyafajta tenyésztésének az iránytűje a standard. A standard értelmezése, élettel való megtöltése tenyésztői feladat. Végső soron a standard formálása is az, ezt a fajtagazda ország klubja végzi, ha szükségét látja. Ahogy egy zeneművet sokféleképpen lehet előadni (például a magyar Himnuszról mondják, hogy külföldi zenészek soha nem tudják úgy játszani, mint a magyarok), úgy a fajtaleírásba is sok minden belefér. Molnár Edit barátnőm mesélte, hogy egy szlovákiai tenyészszemlén Bodza nevű csehszlovák farkaskutyája „tenyésztésre javasolt” minősítést kapott. Tudni kell erről, hogy Bodza cseh típusú, kevésbé farkasszerű, amit éppen ezért a szlovákok kevésbé szeretnek. Az arányai, stb. viszont tökéletesen megfeleltek a standardnek: meg kellett adni a minősítést.

Hogy ki a klasszis kutya, egzakt módon nem meghatározható. Olyan kategória ugyanis a standardben, hogy „van benne valami”, „vonzza a tekintetet”, nincs. Ennek ellenére valahogyan mégis ezek az elsődlegesek, a többi csak finomítás. Egy német azért kiátkozna, amit most mondok: ha azzal, amitől gyönyörű, kicsit kilóg a kutya a standardből (nem súlyos vagy kizáró hibára gondolok), de tökéletes anatómiájú, viselkedésű, hát annyi baj legyen. A standard belépő a bálterembe, de azzal önmagában nem lehet táncversenyt nyerni.

A tenyésztés alapja a szuka. Noha a jelenleg érvényes tenyésztési szabályzatok a szukát enyhébben ítélik meg, mint a kant – kevesebb utóda lehet elméletben – én, különösen mint nagytestű fajtát tenyésztő, szukát legalább olyan szigorúan, ha nem szigorúbban bírálok el tenyésztésbe vétel szempontjából, mint kant. A szuka előbb kész, amikortól a kan még javulhat, a szuka már csak romlik (pireneusi kan négy-hatévesen van a csúcson), a saját tenyésztésű kan kertünk dísze, hanyatló életünk öröme, de semmi újat nekünk nem tud adni, így csak állománykorrekcióra használható ritkán, indokolt esetben. Újat a szuka ad, idegen kanokkal, de jót csak akkor, ha bombabiztos alapot jelent.

Egy jó tenyésztőnek szinte a születés pillanatában látnia kell, hogy miből lehet a cserebogár. Hat-nyolc hetes kor körül azt is látja, miből lesz, hacsak valami előre nem látható dolog be nem következik. Igazán kimagasló szukát az ember általában megtart magának. Igazán kimagasló kant talán elad, de nem bárkinek.

Persze a tenyésztő is tévedhet. Téved is, vagy csak úgy tesz: innét folytatjuk jövő hónaptól. Szó esik majd a vevőkről, kiskutyákról, tenyészcélokról (küllemi-, munka-), majd belefogunk a következő mesébe, ami a show-kutyázás fény- és árnyoldalairól szól.

Minden hibánkkal együtt mi is csak emberek vagyunk, Kedves Olvasó, és látjuk mi is, nap mint nap, amit a Prédikátor látott: készen áll a ló a csata napján, de az Úr adja a győzelmet.