Miért éppen a kutya?

Talán csak a véletlenen múlt, hogy a könnyen szelídülő mocsári hiúz nem lett valódi háziállat. Az ókori Egyiptomban  vízivad apportírozására használták, ám ebből a szerepköréből kiszorította a kutya, egerészként pedig nem versenyezhetett a macskával (Kovács Zsolt felvétele)

Háziállataink közül minden kétséget kizáróan a kutya az, amelynek domesztikációja a legtökéletesebben sikerült.  Remekül megállta a helyét mindenféle körülmények között az Egyenlítőtől a sarkokig, az élet számtalan területén segítette gazdáját, és nem bukott meg az utolsó, talán minden eddiginél nehezebb vizsgán sem: képes volt alkalmazkodni a városi körülményekhez és otthonra lelni az ember által létrehozott szürke kőrengetegben.

A kutya alkalmasnak bizonyult arra, hogy egyrészt a legszűkebb életterünket is megosszuk vele, másrészről azonban a legtágabb mozgásszabadságot élvezze az ember oldalán. Ott szuszog az ágy mellett a hálószobában, ugyanakkor minden további nélkül elkísérheti gazdáját a nyaralására, a piacra vagy akár a munkahelyére – nincs még egy állat, amelyről mindez egyszerre volna elmondható. Mindez korántsem véletlen, bár az, hogy így alakult, három tulajdonság szerencsés egybeesésének köszönhető – ha a háromból csak egy is hiányozna, nem élhetne velünk oly szorosan együtt, ahogy megszoktuk. Az egyik a falkaösztöne, a másik a se nem túl kicsi, se nem túl nagy mérete, a harmadik pedig a ragadozó mivolta. Azok az állatok, amelyeknél e három együttesen nincs meg, mind kiestek a rostán. Hogy miért? Lássuk csak, mi teszi ezeket az adottságokat oly fontossá az emberrel való együttélés szempontjából!

A falkaösztön nem szorul különösebb magyarázatra. A kutyának nem okoz nehézséget tökéletesen beleilleszkedni a szűkebb emberi közösségbe, mivel ősének, a farkasnak családi szerveződése erősen hasonlít a miénkre. A falkában vadászó ragadozó számára természetes dolog, hogy portyázás közben mozgását a csoport többi tagjáéval összehangolja – ez teszi lehetővé azt, hogy akár teljesen idegen terepen is biztonsággal kövesse gazdáját.

A kutya átlagos mérete alatta marad az emberének, ezért a rangsor általában könnyen kialakítható. Léteznek természetesen háziállatok (mint a ló, a teve vagy az elefánt), amelyeknek testi ereje jócskán meghaladja az emberét, ezek irányítása azonban komoly felkészültséget igényel – azonfelül, hogy sehogyan sem helyezhetők el a lakásban. A túlságosan parányi élőlényeknek ugyanakkor gondot okoz a szemmel követése. Ezek az állatok „más dimenzióban” mozognak: állandóan figyelni kell, hogy rájuk ne lépjünk, s ha otthon, a lakásban megtalálják is a helyüket, házon kívülre legfeljebb ketrecben vihetők.

Ember és medve között ritkaság az ilyen meghitt kapcsolat.
Az egyenlőtlen erőviszonyok miatt a mackó sohasem lett háziállat,
noha a világ különböző tájain egykor számos természeti népnél
volt szokás a medvebocsok nevelgetése (Buzás Balázs felvétele)

Hogy a ragadozó életmód miért könnyíti meg az emberrel való együttélést, az első hallásra talán nem egyértelmű, de rögtön világossá válik, ha összehasonlítjuk saját étrendünket a kutyáéval és mondjuk a lóéval. A kutya (szemben a macskafélékkel) opportunista ragadozó, amely nem sértődik meg akkor sem, ha főzelékkel kínálják – végtére is a farkas a zsákmányul ejtett patásnak először a zsigereit falja fel, benne a félig emésztett, „előkezelt” növényi táplálékkal. Ahol az ember jóllakik, ott a kutya is megtalálja a számítását, a növényevő állat viszont hoppon marad. A városi körülmények között megoldhatatlan problémát jelent mind a legeltetés, mind pedig a takarmányraktározás (a lakótelepi házakra elfelejtettek szénapadlást tervezni a meggondolatlan mérnökök). Ráadásul a fűevők a legcsekélyebb hajlandóságot sem mutatják a szobatisztaságra, amire az üreglakó ragadozóknak természetes késztetése van.

Az emsemakákót hazájában kókuszdiószedésre idomítják.
A majmok azonban túlságosan ügyesek és kíváncsiak ahhoz,
hogy a lakásban szabadon élhessenek, ketrecbe zárva
pedig szenvednek (Kovács Zsolt felvétele)

Ha gondolatban végignézzük a számításba jöhető állatok sorát e három szempont szerint, kiderül, hogy a kutyának jószerével nincs vetélytársa. A macska a legkisebb lakásban is elfér, táplálása sem okoz gondot, de mint magányos vadásznak, természetétől idegen a „kötelékben mozgás”, az emberrel való közös tevékenység tehát esetében az otthon közvetlen környezetére korlátozódik. Az oroszlán  ragadozó is, falkaállat is, csakhogy méretéből adódóan a rangsor alkalomadtán valószínűleg az ő javára dőlne el – nem is lett belőle soha háziállat. A kecske méretben megfelelne, csoportban is él, de mint a növényevő patások általában, ott potyogtatja el a bogyóit, ahol éppen jár. A sertés megtanítható a szobatisztaságra, nem is válogatós, de nagyságban még a legkisebb fajtái is a legtermetesebb kutyákkal vetekednek - egy kétszáz kilós hízót pedig kevesen tudnak dédelgetnivaló házikedvencként elképzelni.

Némelyik rágcsáló  – például a degu – könnyen megbarátkozik
az emberrel, de apró mérete miatt „más dimenzióban él”. Számára
az ember valóságos hegy, amit meg kell mászni,  s ez határt
szab az együttélés lehetőségeinek (Kovács Zsolt felvétele)

Lámpással keresve sem találunk tehát még egy állatfajt, amely a kutya helyébe léphetne. Az állatok tekintélyes részének tudományos neve az adott faj élőhelyéről árulkodik: „sylvestris” (erdei), „aquaticus” (vízi), „terrestris”  (földi), „campestris” (mezei) és így tovább.  A kutyát a rendszerezők a „familiaris” jelzővel tisztelték meg, jeléül annak, hogy olyan állatról van szó, melynek természetes környezete az emberi család.